Vagyonosodási per: hogyan nyerhetett a vállalkozó az APEH ellen?

Az adóhatóság még 6 évvel ezelőtt vizsgálta azt az egyéni vállalkozót, akinek a vesztesége akkoriban meghaladta a 15 millió forintot. Ezt a veszteséget, amelyet a vállalkozónak ki kellett fizetnie, vagyongyarapodásként értelmezte az adóhivatal. Erre pedig egyértelmű magyarázat , hogy az adózónak eltitkolt jövedelme volt. Így szólt az adóhatósági határozat is, melyben 4,7millió forint bírságot szabtak ki az egyéni vállalkozóra. 

Arról, hogy miként érvelt első- és másodfokon az adózó (felperes) már korábbi cikkünkben beszámoltunk. Ahogyan arról is, miért utasította el keresetét a bíróság? 

Most összegyűjtöttük azokat a pontokat, melyekkel kiegészítette indoklását az adózó és azt is hogy, miként határozott a megyei bíróság:

Álláspontja szerint adóhatóság tévesen értelmezte a hivatkozott jogszabályhelyet, mivel itt nem lehet szó semmilyen tevékenység, forrás vizsgálatáról, kizárólag a jövedelem meglétéről, vagy meg nem létéről, mivel az Art. 60/A (de még a 60. §-a is) §-a csak és kizárólag jövedelemről tesz említést. Mivel adóhatóság a határozat szerint személyi jövedelemadó ellenőrzést folytatott le, ezért adózó hivatkozott az Szja. Tv. 4.§ (1) és (2) bekezdéseire, a jövedelem és a bevétel definíciójára, miszerint „Jövedelem a magánszemély által az adóévben bármilyen címen és formában megszerzett bevétel egésze, vagy az e törvényben elismert költségekkel csökkentett része, vagy annak e törvényben meghatározott hányada.”, ill. „Bevétel a magánszemély által az adóévben megszerzett, a tevékenység ellenértékeként vagy más jogcímen kapott vagyoni érték az e törvényben meghatározott kivételekkel. 


E körbe tartozik különösen a készpénz, a jóváírás, az értékpapír, a szolgáltatás.” Eszerint jövedelmet lehet bármilyen címen és formában megszerezni, nem kell hozzá semmilyen tevékenység, lehet akár ajándék, örökség, nyeremény, stb. A definíció tehát semmilyen tevékenységről nem beszél. Először a bevétel definíciója tesz említést a tevékenység ellenértékeként kapott vagyoni értékről. Itt van megemlítve először a tevékenység, mint lehetőség. Felperesi álláspont szerint tehát az adóhatóság nem terjeszkedhet túl a törvényi kereteken, definíciókon, nem vizsgálhat mást, csak a jövedelmet. Ugyanakkor a bevétel fogalmába az értékpapír és a készpénz is beletartozik, tehát a totónyeremény és a letéti jegy is, tehát az egyúttal jövedelem is, azaz a jövedelem megléte bizonyított.

Kifejtette, hogy az egyéni vállalkozói veszteség nem tartozhat az életvitel fogalmába. Az életvitel csak a megélhetés (élelmiszerek), a ruházkodás, a ház, az autó fenntartása, a luxuscikkek, nyaralások kiadásait tartalmazhatja, ezért helyesen kezeli külön az adóhatóság is a vállalkozási veszteséget és ezen felül tekinti a megélhetés, az életvitel kiadásait. Ezért legfeljebb az átlagos megélhetési kiadásoktól való eltérés alapján lehetne becslést alkalmazni, ha van ilyen eltérés és az jelentősnek minősül.

A bizonylatmegőrzési kötelezettség keretében felperes előadta még, hogy az új bekezdés szerint: csak a tények, adatok valóságtartalmát vizsgálhatja az adóhatóság, tehát semmi másra ez nem használható fel. Nem lehet velük számolni, számon kérni, becsülni, jövedelmet megállapítani. A mondat magyar nyelvtani szerkezete alapján az állítmány: vizsgálhatja, az alany: adóhatóság, a tárgy: valóságtartalmát. Tehát hivatkozott jogszabályhely semmi másra nem alkalmas, mint annak megállapítására, hogy egy tény, adat valós-e, avagy sem. A bizonylatok megőrzésére pedig továbbra is csak az Art. 36. §-a vonatkozik. 


Ezek alapján az adóhatóság az elévült időszakra vonatkozóan csak annyit tehet, hogy nyilatkozik az adatokra, tényekre a valóságtartalmat illetően, tehát bizonyítást sem kérhet, bizonyítási eszközöket becsléshez nem használhat fel. Tehát az adóhatósági határozat minden olyan része, mely a vizsgálat előtti időszakról szól, illetve nyilatkozik és nem csak a valóságtartalmat illetően, túlterjeszkedett a jogszabályi lehetőségen. Ezáltal a becslési eljárás során alkalmazott eszközök és módszerek nem alkalmasak az adózó valós adóalapjának megállapítására.

Adóhatósági mulasztásra is hivatkozott a felperes, mivel akkor még az Art. 60. § (7) bekezdése szerint a pénzügyminiszter évente irányelvben kötelezte az állami adóhatóságot, hogy … akiknek a bevallott jövedelme nem éri el a mindenkori minimálbérre, a tevékenység gyakorlásának körülményeire, a területi és szakmai sajátosságokra figyelemmel kialakított összeghatárokat, azt nyilatkoztassa bevételeiről és azok forrásairól. Hivatkozott (7) bekezdés alapján adózó szerint csak itt (a nyilatkozattétel során) vizsgálhatta volna a megszerzett jövedelem forrását az adóhatóság. 


„Az állami adóhatóság az említett magánszemélyt a bevallást követően felhívja, hogy az adóévben szerzett összes jövedelem (bevétel) felhasználásáról (kiadásokról, ráfordításokról, befektetéséről), továbbá annak forrásairól tegyen nyilatkozatot.” Ezt a kötelezettségét azonban az adóhatóság egyik évben sem teljesítette, ezzel lemondott a jövedelem forrásai vizsgálatának lehetőségéről. Ugyanakkor ezzel nem járult hozzá ahhoz sem, hogy adózóban kialakuljon egy olyan adózói magatartás, miszerint minden bizonyítási eszközt akár az elévülési időn túl is megőrizzen és ezzel jogait jóhiszeműen gyakorolhassa (Art. 1/A § (1) bekezdés). Mindezen mulasztást az adózó terhére róni etikátlan – szólt a felperesi érvelés.

Mivel – álláspontjuk szerint – felperesnél a becslési eljárás feltételei nem állnak fenn, a becslés során alkalmazott eszközök és módszerek nem alkalmasak a felperes valós adóalapjának megállapítására, ezért felperes kérte a határozat megállapításainak hatályon kívül helyezését, vagy az elsőfokú adóhatóság új eljárásra vonatkozó kötelezését. A megyei bíróság határozatában helyt adott felperes kérelmének, és az alperesi határozatot – az elsőfokú adóhatósági határozatra is kiterjedően – hatályon kívül helyezte.